Jaj Istenem, szomorú vagyok. Vigasztalhatatlanul szomorú. A Budapest Televízió volt a biztos pont a nagy magyar jelenkor viharában. Stabilan és rendíthetetlenül, kiszámíthatóan és rideg profizmussal hozta hétről hétre azt az utánozhatatlanul alacsony színvonalat, azt a már-már szürreálisan mély nívót, amely kiemelte a magyar csatornák sorából.

A Bp TV-re mindig lehetett számítani. Minden hónapban várhattuk, mint kisgyermek a karácsonyt, hogy vajon legközelebb milyen humanoid rémalakkal, milyen esztétikai atomvillanással, s a denevér babona milyen új szülöttével örvendeztet meg minket. Árván hagyott mindnyájunkat, a magyar internetes társadalom szegényebb lett egy ikonnal. Olyan emblematikus nevek illannak most tova a múlt ködébe, mint a Telejósda, vagy a Több mint egészség; nincs több csakratisztítás, nincs több fantomműtét, kihull a kézből a tarot kártya.

Jókai szavai bongnak lelkemben: "Vezess bennünket most, te halottaidban is óriás, e nemzet nagysága felé. Az örök hazában hirdessék nevednek emlékét a késő századok!”