Az Index mai cikkét végigolvasva furcsa érzés kerített hatalmába: amikor az ember érzi, hogy valami nincs rendjén, amikor érzi magában az idegfeszültséget, de hirtelen nem tudná megmondani, hogy mi az oka. Mindössze arról van szó, hogy Ortutay Gyula szobrát mégsem állítják ki az ELTE bölcsészkarán, tekintettel ellentmondásos és megosztó munkásságára. Újra átfutva a cikket belémnyilallt a hivatalos indoklás, és rögtön megtaláltam idegességem okát. Idézem: "Dezső [Tamás dékán] szerint most is dolgoznak olyan oktatók az egyetemen, akiket annak idején Ortutay távolított el állásukból. Ezért a szobor állítását a kari tanács nem is támogatta."

Ortutay Gyula 1957-től hat éven át volt az ELTE rektora, és jópár embert kirúgott. Számoljunk csak egy picit...

Ha 1957-től 1963-ig volt rektor, akkor az bizony 47-53 évvel ezelőtt volt. Tegyük fel, hogy csupa fiatal oktatót vágott ki az egyetemről, csupa kis tanársegédet, legyenek mondjuk 28 évesek. Ebből következik, hogy minimum 75-81 éves emberekről beszélünk. És akkor idézném újra a cikket: "most is dolgoznak olyan oktatók az egyetemen, akiket annak idején Ortutay távolított el állásukból"

A kérdés roppant egyszerű: miért?

Miért kell hetvenöt-nyolcvan esztendős bácsikáknak tanítaniuk 2010-ben, két évtizeddel a rendszerváltás után? Egyáltalán: hogyan beszélhetünk rendszerváltásról, ha a leendő értelmiséget olyan figurák tanítják, akik a Horthy-rendszerben születtek, a Rákosi-rendszerben szocializálódtak, és a Kádár-rendszerben építettek karriert?

Persze, most lehetne jönni a múlhatatlan érdemekkel, a tudományos géniusszal, a hosszú élet felbecsülhetetlen tapasztalatával - de sajnos láttam, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs ezekkel a magasztos eszmékkel.
Az egyetemi büfékben szájról szájra járt a mókás adoma, miszerint a német nyelvtanárisok egyik alapvető fontosságú, százakárhány ember figyelmére érdemes előadását azért hirdették meg egy 60 fős kiselőadóba, mert az a földszinten van, és a liftnélküli épületben sajnos a tanár úr térde és szíve már képtelen felmenni az első emeleti nagyterembe. Így aztán közelharc folyt az állóhelyekért.

Nekem személy szerint volt szerencsém a pendrive, a Power Point prezentációk és a zinternet korában olyan előadáshoz, ahol a tanár (persze nem önerőből) kivetített egy nagyteremnyi hallgató részére - egy Word dokumentumot! Természetesen pöttyözött szóközökkel és piros aláhúzásokkal, ami belefér, no és bekezdésjelekkel, persze minden sor végén (írógép rulez!). Mindenki képzelje el, mennyit lehetett ebből látni a negyedik sorban.

A tananyag is roppant naprakész, elvégre a jövő humán értelmiségét (így a holnap gimnáziumi tanárait is) szülik e patinás falak. A francia szimbolizmusról említés sem esik, a 20. század komplett regényirodalmát letudják egy (!) előadással, amire ugye bejárni se muszáj - de szerencsére bőven jut idő olyan marxista irodalomtörténészek és gondolkodók munkásságára, mint Lukács György és Walter Benjamin. Bravó, ez kell 2010-ben! Néhány évvel ezelőtti tapasztalataimra hagyatkozva írom ezt, bízva abban, hogy egy kommentelő elküld a búsba, és belinkel egy idei ELTE-BTK-s kurzuskínálatot, tele korszerű és izgalmas szemináriumokkal és előadásokkal.

Elgondolkodom néha azon, hogy mit akarunk mi a politikusoktól, mit akarunk mi a rendszerváltástól addig, amíg a közintézményekben és egyetemeken, hivatalokban és középiskolákban ugyanazok az SZTK-szemüveges bácsik, ugyanazok a bukósisak-frizurás, páncélmelltartós Jolánkák és Gizikék dolgoznak, mint 1972-ben.